Adalbert barátja és híve volt III. Ottó német-római császár, aki a szent halála után templomot emelt a tiszteletére, majd 1000-ben Lengyelországba látogatott. Olyan esemény ez máig a lengyeleknél, mint nekünk Szent István megkoronázása.
Szent Adalbert emlékét több mint ezer éve őrzi a magyarság.
Azt hihetnénk, hogy már mindent tudunk róla,
és hogy ennyi idő után aktualitását vesztette az életműve. Furcsamód nem így van; alább le is írjuk, hogy miért, előbb azonban rövid bemutatás következik.
Szent Adalbert püspök és hittérítő Csehország, Lengyelország és Poroszország védőszentje, ünnepe április 23-a [a húsvét miatt idén április 28-a – a szerk.]. E napon szenvedett vértanúhalált a mai Lengyelország északi részén pogány poroszok kezétől,
hasonlóan, mint kortársa, Szent Gellért a mai Budapesten.
Szent Adalbert nevét viseli az esztergomi főszékesegyház, egy itteni papnevelde, s mivel a magyarországi lengyeleknek szintén védőszentje, egy egyesület is a kőbányai lengyel templomnál.
Eredeti cseh neve Vojtěch, lengyelül Wojciech (ejtsd Vojcseh), az Adalbert nevet bérmáláskor kapta. 955 körül született, 997-ben hunyt el, azaz körülbelül 40 évet élt. Féltestvére Gniezno, az akkori lengyel főváros érseke volt, de ő Prágában élt. Tanulmányait Magdeburgban végezte, majd itt kezdte meg alig másfél évtizedes, de máig ható működését.
983-ban választották meg Prága püspökének, miután megtért és felhagyott a könnyelmű világi élettel.
Kétszer is elhagyta ezután prágai hivatalát, méghozzá annak pogány viszonyai miatt. Magyarországra vetődve szövetségi kapcsolatba került Géza fejedelemmel, és a hagyomány szerint ő keresztelte és bérmálta meg Szent Istvánt, illetve a nevelője is volt. A Visztula torkolatánál érte utol a végzet, az a mártíromság, amelyre régóta vágyott. Sírhelye a prágai Szent Vitus-székesegyházban található koponyaereklyéjével együtt, amely alapján arcvonásait nemrég rekonstruálták.
Szent Adalbert történetének van egy nálunk kevésbé ismert mozzanata.
Jó barátja és híve volt III. Ottó német-római császár, aki a szent halála után templomot emelt a tiszteletére,
majd Lengyelországba látogatott 1000-ben. Olyan esemény ez máig a lengyeleknél, mint nekünk Szent István megkoronázása. A bő száz évvel későbbi lengyel krónika azt írja róla, hogy a 17 éves császár dárdát adományozott ekkor Bátor Boleszláv nagyfejedelemnek, majd a felek hatalmas lakomát csaptak. A mi Anonymusunk ugyancsak leírt számos lakomát. A honfoglalás idejéből olyant is, ahol a magyarok szertelen vígsággal ifjaikkal ettek és játszottak, sőt a meghódított és a szomszédos idegenekkel is.
Vajon miért alakul most is úgy a mi nemzeti karakterünk, hogy ezekre a fiesztákra már nem emlékezünk?
Szintén alig ismert az az 1300-as években Lengyelországban lejegyzett hagyomány, mely szerint Szent Adalbert és Szent István szövetséget kötött egymással. Egymás megsegítését vállalták az ellenséggel szemben, és átokkal fenyegették meg azt az utódot, aki a két nemzet testvériségét megsérti. Mivel a magyar-lengyel politikai viszony napjainkban megromlott, érdemes felidézni, hogy
volt már a mainál rosszabb helyzet is.
Előzményként annyit, hogy 1920-ban mindkét állam a létéért küzdött. Magyarország sorsa Trianonban dőlt el, a lengyeleké a bolsevik Oroszország elleni, még bizonytalan kimenetelű háború függvénye volt. Év elején, kétségbeesés közepette, számos cikk jelent meg lengyelbarát magyarok tollából Budapesten. Az aggasztotta őket, hogy osztrák, cseh, román és jugoszláv körök azzal dicsekednek, összebékültek Lengyelországgal, és a lengyel kormány részéről mégis nagy a hallgatás.
Magyarán azt kérdezték, hogy Lengyelország, elárulva a megelőző 123 évben neki nyújtott magyar segítséget, részese lesz-e a kisantantnak.
Itt picit meg kell állnunk.
Sok magyar ma úgy véli, hogy Trianonba bele kell nyugodni, hisz döntően nem magyarok éltek az elcsatolt területeken, s nem bántunk jól a nemzetiségeinkkel. Elfelejtik, hogy Trianon oka a nagyhatalmak részéről a térség hosszútávú destabilizálása volt, és hogy 1920 előtt rengeteg forrásunkat fektettük a külső, fejlett részekbe a belső területek, pl. az Alföld rovására. Így jött létre a csonkítás után Budapest mint vízfej. Elfelejtik azt is, hogy
a kisantant időnként ma is összezár, hogy akadályozza Magyarország túlzott megerősödését.
Ezért tart Budapestről a 300 kilométerre fekvő Krakkóba 13 órán át a vasúti utazás óriási kerülővel, legfőképpen pedig ezért nyomorogtak egy életen át a déd- és nagyszüleink, mert sokszor kevés volt az ideengedett tüzelő és ennivaló.
A magyar cikkek felkeltették a lengyel sajtó figyelmét, és sokan foglalkoztak velük bő terjedelemben. A krakkói Goniec is így járt el, 1920. április 13-i számában több írást is ismertetett kommentár nélkül, de rokonszenvvel.
Az összefoglaló címe „Magyarország segítséget kér Lengyelországtól. Mit ír rólunk a magyar sajtó?” volt.
Bevezetőjében felhívta a figyelmet, hogy a két nemzet politikai irányvonalának párhuzamosságairól a Goniec is sokat cikkezett, majd megemlítette, hogy újjáalakult Budapesten a lengyel-magyar egyesület, amit az egész magyar sajtó egyöntetű megelégedéssel üdvözölt.
Ezt követően az Ébredő Magyarország, az Ébredő Magyarok keresztény egyesület lapjának Lengyel-magyar barátság c. cikkét ismertette. Mely kihangsúlyozta, hogy
nem elég beszélni, szeretni, fényes megemlékezéseket tartani,
de kölcsönös támogatásra, gazdasági egységre, közös munkára és termékek cseréjére is szükség van. „Adományt nem kérünk senkitől, mint ahogy a lengyel sem kért, amíg járom alatt volt. Csak egyet kérünk: hogy akarjanak megérteni minket” – szögezte le a magyar lap.
Harmadikként Pető Sándor Új Nemzedékben megjelent, „Lengyelek és magyarok” c. írását szemlézte a Goniec. Pető írásának első felében a lengyel-magyar kapcsolatok történetét idézte fel Divéky Adorján egy tanulmánya alapján, majd Magyarország szerencsétlen helyzetét ecsetelte dagályosan. Lényege, hogy államiságunk a végveszélyben csak a lengyelekre számíthat, s nem tudni, hogy hallják-e, értik-e a segítségkérésünket, mivel
a hagyományosan szívélyes viszony megakadályozza, hogy erőteljesen fejezzük ki a panaszainkat nekik.
A szemle befejező része báró Nyáry Albert cikkét ismerteti, mely a Virradatban jelent meg Ubi es Polonia? (Hol vagy Lengyelország?) címmel. Nyáry volt az, aki légiót szervezett magyarországi lengyel és magyar önkéntesekből a lengyel-bolsevik háborúba, nagy nehézségekkel 1912 és 1920 között újjáalapította a lengyel-magyar egyesületet, alapítója volt a Lengyel-Magyar Kereskedelmi Kamarának, és a következő másfél évtizedben a gazdasági és kulturális kapcsolatok egyik legfontosabb alakja volt. A Goniec azért tartotta fontosnak Nyáry írását, mert
pontosan tükrözte Magyarország lengyelekkel kapcsolatos akkori hangulatát.
Nyáry hasonlókat fogalmazott meg, mint Pető, abban azonban továbbment, hogy elismerte Tisza István hibás lengyel politikáját. (Itt arra utalhatott, hogy szervezésében 1915-ben számos törvényhatóság fordult az országgyűléshez annak érdekében, hogy tárgyalja meg a lengyel függetlenség ügyét, de a kormányerő ezt megakadályozta.)
Végül a szemle hozzáteszi még, hogy Nyáry időközben lelkesedéssel teli cikket írt Ave Polonia! címmel, mivel Varsóból kedvező hírek érkeztek Budapestre, s hogy a Szózat c. lap felszólította Lengyelországot, legyen Magyarország szószólója.
Milyen tanulságok vonhatók le? A hatalmi viszonyok alapja az érdek, legfőképp a gazdasági együttműködés, a szép emlékek és érzések legfeljebb a fűszereit adják a kapcsolatoknak.
Az érdeket ugyanakkor megfelelően artikulálni kell, őszintének kell lenni.
A magyarországi lengyelek közül most sokan azt híresztelik, hogy egy szűk elit ragadta magához a hatalmat Lengyelországban, mely a lengyelségre tör. Valójában 2023-ban a PiS-re 35% választó szavazott, összeállt ellenzékére 45%, és az erőviszonyok alig változtak azóta. A magyarországi lengyel szervezetek is hallgatnak, továbbra is tetőjavítással, táblaavatással vannak elfoglalva. Önkritikusan még azt sem mondják ki, hogy
egyes intézményeik kifejezetten ellenségesen viselkedtek 2010-től a magyarsággal szemben,
vagy hogy szinte cinkos hallgatás övezte a részükről az olyan támadásokat, mint amilyen például a 2009-es Turulpörkölt c. könyv volt. Utóbbi nemcsak amiatt lényeges, mert a lengyel állam adta ki (Tusk volt akkor is a kormányfő), és lengyel szerzője rögtön tisztikeresztet kapott, de azért is, mert ez volt a nemzetközi baloldal első egységes és látható fellépése Magyarországgal szemben, pedig akkor még az országunknak baloldali kormánya volt.
Amikor Nagy Lajos király lánya Krakkóba ment, hogy elfoglalja a lengyel trónt, majd megházasodott az épphogy megkeresztelkedett litván Jagellóval, hogy a litván és lengyel népet egyesítse, nehéz helyzetbe került a királyi konyha.
Szent Hedvig kedvence a magyarosan fűszerezett, drága rizs és a csirke volt,
meg a sáfrány, bors, gyömbér, szegfűszeg, mazsola, füge és mandula felhasználásával készült mártások. Férje ugyanakkor a nehéz, hagyományos ételeket kedvelte, kivált a sülthúsokat.
Mégis békében megvoltak, egyformán szerették például a töltött, göngyölt sülteket,
mint amilyeneket talán Szent Adalbert is kóstolt.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Európa jelentése alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk, nem az akaratunk ellenére – hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha. Czopf Áron esszéje.
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
Adnak még egy esélyt, hogy jó útra térjünk…
Jobb, ha mindenki tájékozódik az éppen aktuális helyzetről.
Ha létezik nemzeti minimum, akkor úgy vélem, ebben a dologban kellene lennie. Szakály Sándor írása.
Messzire ment a Német Ügyvédi Kamara alelnöke.
„Az a célunk, hogy minden magyar emberhez eljusson a valóság, és megtudják, mire szövetkezett a Tisza Brüsszellel” – mondta Szűcs Gábor.
Tavaly nem sikerült, most viszont úgy tűnik, megköttetik az üzlet.
Mégsem történhetett szélsőjobboldali ármány.
Bauer Bencét is meglepte az eredmény.
